Ajánlások a „Ragyog az aranytól, vörös a vértől” című kötethez.

Egy torontói régiségboltban nézelődve találtam egyszer egy igen szép díszmagyar szablyát. A kereskedő nem is tudta pontosan, hogy mit árul: „Valami török kard vagy jatagán”, mondta. Neki párezer dollárt jelentett ez a tárgy, nekem a magyar történelem egy darabját. Nem volt kérdés, hogy a szablya velem jön.
Szathmáry Tibort régóta ismerem, nemegyszer voltunk már külföldi árverések licitharcában ellenfelek, váltakozó sikerrel. Ő is rendszeresen hoz haza tárgyakat külföldről, gazdagítva ezzel az itthoni műtárgyak számát. E könyvben is szerepelnek olyan fegyverek, amelyek kalandos úton kerültek vissza, hogy végül beilleszkedjenek ebbe a kitűnő ízléssel, magas kvalitásérzékkel összeválogatott gyűjteménybe.
Vajon miért van az, hogy egy bécsi, vagy müncheni fegyverárverésen gyakrabban találkozunk hazai tárgyakkal – pl. díszmagyar szablyákkal –, mint hazai aukciókon? Hiszen ezek a tárgyak nekünk, magyaroknak sokkal fontosabbak, mint a külföldi gyűjtőknek. Hosszú történet ez, és a választ többé-kevésbé mindannyian ismerjük: a történelem viharai kisöpörték, elsodorták a gyűjteményeket. Éppen ezért bírhat akkora jelentőséggel egy-egy olyan kollekció, mint Szathmáry Tiboré.
A hazai fegyvergyűjtők egyik legfontosabb forrása máig Szendrey János „Magyar hadtörténelmi emlékek az ezredéves országos kiállításon” című munkája. A millenniumi ünnepségek keretében, a budapesti Vajdahunyad várában mutattak be 6524 darab magyar vonatkozású fegyvert. A 212 kölcsönző között számos ismert arisztokrata szerepelt, akik váruk, kastélyuk, palotájuk fegyvergyűjteményeiből válogattak. Batthyány-Strattmann Ödön herceg például egymaga 522, Körmendről érkező tárggyal gyarapította a tárlatot.
A gazdag kiállítási anyag egy része ugyan külföldről érkezett, de sok jelentős, hazai fegyvergyűjteményből is meríthettek annak idején a szervezők. Mi lett a sorsa később ezeknek a tárgyaknak? Az 1919-es Tanácsköztársaság napjaiban az elkobzások és beszolgáltatások számos gyűjteményt tettek tönkre. A második világháborúban aztán a németek, majd a szovjetek okoztak jelentős károkat. A külföldre menekült arisztokraták, ha tehették, magukkal vitték megmaradt családi értékeiket. Ami megúszta az államosítást, a kitelepítést, az üldöztetést, azt 1956-ban vitték a tulajdonosok külföldre.

Szathmáry Tibor 208 darabot számláló kollekciója mindössze 20 év alatt jött létre. Negyvenöt éves fegyvergyűjtő és kereskedő pályafutásom alatt közel 80 gyűjteményt ismerhettem meg. Úgy gondolom, hogy ehhez a kollekcióhoz hasonló talán fél tucat, ha akad az országban. Reméljük, hogy ez a gyűjtemény nem szóródik úgy szét, mint a legendás Rolkó-, vagy Kurucz D.-kollekció. Minden egyes darabja kiemelkedő, és biztosra veszem, hogy ritkaságukat, valamint kitűnő állapotukat tekintve a világ bármely múzeuma szívesen befogadná őket.
Sokan ismerik Grád András barátom fegyvergyűjteményét, amelyet a Gödöllői Királyi Kastélyban, 2016-ban mintegy 150 ezer látogató tekintett meg. Kívánom ennek a gyűjteménynek is, hogy találjon magának egy hasonlóan jó helyet. Ez a könyv kiváló fotókkal és leírásokkal mutatja be Szathmáry Tibor jeles darabjait. A következő lépés az lehetne, hogy minőségénél, történelmi értékénél fogva kiállítás keretében is közkinccsé legyen.
Végezetül szeretnék szívből gratulálni Szathmáry Tibornak. Fegyvergyűjtő társaim nevében is köszönöm ennek a szép könyvnek a létrejöttét.

Moró Lajos Bendegúz

*

Szathmáry Tibor térképtörténész, műgyűjtő, valamint egykori régiségkereskedő egy nem mindennapi katalógussal lepte meg a magyar fegyvergyűjtőket, valamint a régi könyvek és kéziratok szerelmeseit.
A híres történelmi személyeinkhez köthető birtoklevelek, rendkívül ritka és izgalmas metszetek, valamint térképek mellett egy patinás fegyvergyűjteményt is az olvasó elé tár.
A kiváló minőségű fotókkal illusztrált reprezentatív kötet a következő szekciókból áll: Adománylevelek, szúró-és vágófegyverek, vadászfegyverek a 17. századból, valamint puskák és pisztolyok ugyancsak az előbbi évszázadból, sújtófegyverek, lófelszerelés és egyéb kiegészítők, Oszmán- török fegyverek a 16-19. századból, 17. századi indo-perzsa fegyverek, orosz hadfelszerelés, valamint különleges és ritka térképek, valamint metszetek.
A 208 tételszámot tartalmazó kötet, számos 18-19. századi míves díszszablyát tár elénk, amelyek között vannak olyanok, amelyek a Zichy és az Andrássy családokhoz köthetőek. Különösen kedves számomra a Magyar Nemzeti Múzeum egykori igazgatójának, Kubinyi Ágostonnak (1798-1873) az ékkövekkel kirakott díszkardja, amely két neves festő, Pesky és Lieder portréiról kitűnően azonosíthatóak.
A huszárság nemzetünknek oly kedves és legendás hírű fegyverneme, amely a magyarság egyik legismertebb „exportcikke” lett a 18. század elejétől Európa, majd a Világ számára. A Szathmáry-gyűjtemény egyik meghatározó darabja a Muhr Ottmárnak (1860-1914) tulajdonított 1904 M mintájú kosaras lovassági kard. Muhr ezredes a 9. Nádasdy huszárezred parancsnoka volt és rettenthetetlen fiaival együtt a limanavai csata hőse, valamint egyik legismertebb halottja. Az előbbi csata tétje az volt 1914. decemberében, hogy az oroszok át tudnak-e törni Krakkó irányába. A 9. és a 13. huszárezredek hősi önfeláldozása következtében az orosz áttörés kudarcba fulladt, a támadók visszavonultak.
A magyar történelem egyik szomorú eseménye fűződik a Szathmáry-gyűjtemény egyik díszszablyájához, amely Arad vármegye egykori alispánjának, Bohus Jánosnak a tulajdonából származik, a markolatgombon lévő címer alapján. János felesége Bohus Szögyény Antónia volt, Görgei Artúr tábornok unokatestvére. A család világosi kastélyában írták alá 1849. augusztus 13-án a magyar honvédség fegyverletételéről szóló megállapodását az oroszok előtt.
A vadászat gyakorlata egyidős az emberiséggel, amely eleinte a létfenntartást és az önvédelmet szolgálta, majd fontos szerepet játszott abban, hogy a lovagi élet kelléke legyen. Aki ugyanis biztos kézzel ejti el a nagyvadat, a csatamezőn is bátran helyt fog állni. A szarvasok elejtésének egyik kedvelt módja volt a lovas vadászat. Ebben az esetben a szarvast lovakkal és vadászebekkel szinte a végkimerülésig üldözték, s legvégül „szarvasgyilokkal” döfték le. A Szathmáry-gyűjtemény két ilyen pompás vadászfegyverrel is rendelkezik a Schwarzenberg (18. század második fele), illetve a Pálffy (19. század eleje) családok tulajdonából. A vadászias megjelenés egyik kelléke lehetett az a tőr, amely Ferenc Ferdinánd trónörökös (1863-1914) személyéhez köthető.

Jelen kötetben még számos olyan szablyát csodálhatunk meg, amelyeknek mind a pengéje, mind a szerelése elsőrangú kovács – illetve ötvösmunka.
A lőfegyverek közül elsőként a Szathmáry-gyűjteményből egy Sziléziában, a 17. század közepén készült keréklakatos pisztolyt emelnék ki, amelynek a markolatgombját az Esterházy grófi család címere ékesíti. A lőfegyverek és a gyűjtemény egyik meghatározó tárgya a Zrínyi-címeres, keréklakatos „gránátvető mordály” 1652-ből, amely a felsőlendvai plébános padlásáról került – kalandos úton – a Szathmáry-gyűjteménybe. Az 1960-as években a csáktornyai Zrínyi-fegyvertár ikonikus, ezüstözött gyűrűkből készült, bogláros sodronyinge, valamint egy Zrínyi címeres és jelmondatos, 1660 körül készült gránátvető pár bukkant fel egy svájci régiségkereskedőnél. A rendkívül ritka műtárgyakat a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajánlották fel cserére, a fegyverek szerepelnek a Kalmár János nevéhez fűződő „fegyverbibliában”. (Régi magyar fegyverek, Bp. 1971). Sajnos azonban a csere nem jött létre és most ezek a csodálatos műtárgyak az USA-ban, a Museum of Art Philadelphia tulajdonában vannak! Szerencsére Bercsényi Miklós (1665-1725) kuruc főgenerális pisztolya – sátorvasán az 1687-ben elnyert grófi grófi címerrel – viszont hazánkban van, ahová a vöröskői bolhapiacról érkezett. A pisztolyaikról méltán híres pozsonyi Fischer-családot egy remek franciakovás pisztolypár képviseli az 1730-as évekből. Rendkívül érdekes gróf Grassalkovich Antal (1694-1771) prágai kovás puskája, amelyet a 17. század végén zsákmányolt, pompás damaszkolt török csővel láttak el. A 19. századi lőfegyvereket a hazai kisipari fegyvergyártás legismertebb képviselőjének, a Kirner családnak egy dobozos pisztolypárja képviseli. Különösen érdekes a sátorvasba vésett MI monogram. A pisztolypár korábbi tulajdonosa szerint jelen készlet egykor Madách Imre (1823-1864) író tulajdonában volt.
Szathmáry Tibor, amint a gyűjtemény katalógusából is jól látható gondosan ügyelt arra, hogy mindig jó állapotú, kvalitásos és intakt fegyvereket vásároljon. A mintegy 70 darabból álló oszmán-török gyűjteménye is jól igazolja az előbbieket. A 16. század elején készült az egykori szultáni fegyvertár tamgáját viselő, arab írásos turbánsisakja, amely rendkívüli ritkaság.
Az oszmán-török védőfegyverzet a 14. században, valamint a 15. század első felében egyértelműen timurida hagyományokat követett. A gyűjtemény igen ritka védőfegyvere egy komplett, „krug” (mell- és hátvért) a 16. századból, szintúgy az egykori szultáni Szent Eiréné-fegyvertárból. Az oszmán-török fegyverzetben a 16. századtól egyre inkább méltóságjelvénnyé váló buzogányok között legismertebbek a nyomottgömb alakú fejjel rendelkező „vezéri” darabok. Ez utóbbi egy vasból készült változattal képviselteti magát a Szathmáry-gyűjteményben. A török szablyák egyik jellegzetes típusa a karabela, amely a 17. század közepétől a 18. század közepéig rendkívül népszerű fegyvernek számított. A gyűjtemény egyik 17. század végén készült, niellós ezüstveretekkel szerelt karabelájának igen különleges története van. Az ismert fegyvergyűjtő, Rolkó István (1948-2005) tulajdonában volt, aki az 1970-es években mentette meg, akkor amikor jelentősen felment az ezüst világpiaci ára és vereteit beolvasztásra az egyik „Óra és ékszer” üzletben akarták „értékesíteni”. A Szathmáry-gyűjtemény még számos niellós díszítésű szablyával rendelkezik, amelyeket kiváló ötvösmesterek ékesítettek. Az Oszmán-Török Birodalom legismertebb, valamint legmegbecsültebb ötvösei a keresztény örmény kisebbség soraiból kerültek ki. A lőfegyverek közül kiemelkedik egy 17. század végén készült ún. „Sánc-vagy várpuska” türkizekkel és niellóval ékesítve, pompás damaszkolt csővel szerelve. Ez utóbbi vélhetően a török alóli felszabadító háborúk során került keresztény kézbe, akárcsak a gyűjtemény egyik ritka handzsárja.
Egykor a Rolkó-gyűjteményben volt a 19. század elején készült dervisbárd, valamint egy 19. század közepén készült török szablya (kilidzs). Ez utóbbi típus a 18. század végétől lett rendkívül népszerű szablyatípus. Rolkó István szerint a gyűjteményében lévő darabot egykor a neves történész, Thallóczy Lajos (1857-1916) hozta Konstantinápolyból s egykor I. Abdül Aziz szultán (1861-1876) tulajdonában lehetett.
Az oszmán-török lófelszerelést pedig egy pompás 18. századi bronzkengyel képviseli.
A Szathmáry-gyűjtemény számos papír alapú műtárgyat is őriz, köztük ritka térképeket. Ez utóbbiak közül kiemelkedik Lázár deák Hungáriájának 1559-es római kiadása, valamint egy velencei haditérkép 1566-ból. A birtok-és címeres levelek közül különösen kedves e sorok írójának Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613-1629) által 1621-ben, a Dezső Mihály huszárnak szóló egyik példány. Ugyancsak különösen érdekes és ritka Rugendas kuruc vitézeket ábrázoló három mezzotintója.
A Szatmáry-gyűjtemény nagy érdeme, hogy csak jó állapotú, egyedi készítésű valamint kiváló minőségű fegyvereket és műtárgyakat tartalmaz. A gyűjtemény számos darabja – minden túlzás nélkül – igazi „nemzeti kincsnek” tartható. Nos nemcsak a könyveknek, hanem a fegyvereknek és egyéb műtárgyaknak is megvan a maguk sorsa. Szívből kívánom, hogy a gyűjtemény jeles darabjai egykoron majd jelentős magyar közgyűjteményekbe kerüljenek, hogy – többszörösen kirabolt hazánk Szathmáry Tibor több évtizedes áldozatos gyűjtői munkássága révén kitűnő kvalitású műtárgyakkal gazdagodjon.

Dr. Kovács Tibor
fegyvertörténész, tárigazgató
Magyar Nemzeti Múzeum
Történeti Tár