A Ragyog az aranytól, vörös a vértől című könyvem előszava

„Minél messzebbre nézel hátra, annál messzebbre látsz előre” – mondta Winston Churchill két szivar között. Ez a mottó hatotta át az életemet gyermekkoromtól kezdve, mikor apámmal a Szelim-barlangban ástunk ősi csontokat. Majd azokat hazavittem és rendezgettem a nagymama kiselejtezett, öreg, polcos szekrényében, miután az ajtajára nagy betűkkel felírtam: „MÚZEUM”. Ekkor kezdődött az „őrület”.
1971-ben megnyitottam régiségboltomat Tatán. (Akkor még csak „használtcikk kereskedés” fedőnév alatt engedélyezték a régiséget.) Az üzlet 1976-ig prosperált. Az idő tájt már vásárolgattam régi fegyvereket, amelyek sajnálatos módon szétszóródtak. Köztük volt pl. Perczel Mór kovás pisztolya is.
1981-re szűknek és stresszesnek éreztem az országot, ezért egy októberi éjjelen búvárkészülékkel leúsztam a Dunán, Mohács alatt, szabad országok felé. A westfáliai Köln volt akkor a cél, amit kalandos úton el is értem. De nem tudtam megszokni Németországot, ezért Itáliába költöztem, ahol is megtaláltam az igazi hivatásomat: a régi térképeket. Akkoriban tömegével vagdalták szét a régi atlaszokat, mert laponként jobban el lehetett adni, mint egyben. Bár ezzel a könyvészetet is nagy kár érte.
Ekkor tudományos gyűjtőmunka vette kezdetét. Az „utcára került” térképhungarikákat felvásároltam. Rövid idő múltán szükségszerűvé vált azok ismerete, majd feldolgozása. Négy év alatt megírtam a „Descriptio Hungariae” című térképtörténeti monográfiát, amely régi adóssága volt a magyar filológiának. A könyv meg is jelent 1000 számozott példányban, mint a magyar emigráció legszebb kiadása. A Szabad Európa Rádió, a Nemzetőr, Habsburg Ottó főherceg és több szaktekintély méltatta.
A könyvből néhány száz tiszteletpéldányt küldtünk az elcsatolt területekre is. Ezután várható volt, hogy felfigyel rám a román diktatúra. A vádló és kemény előszó miatt (melyben Ceausescut bűnözőnek neveztem) vérdíjat tűztek ki a fejemre. Nemsokára rá „Ceau” elnyerte méltó büntetését, s a Securitaténak sem voltam érdekes többé.
Miután leomlottak a falak, és „eltakarodtak” a kommunisták, 1992-ben hazaköltöztem. Idehaza szerkesztettem és adtam ki a „Cartographica Hungarica” című periodikát, melynek számaiban az új felfedezéseket, tanulmányokat kívántam publikálni. Így lettem újságíró is.
Ezután felkérést kaptam a kalocsai püspökségtől egy újabb könyv megírására, amely a „Térképkincsek Kalocsán” cím alatt jelent meg.
Közben a Chicagóban élő távoli rokonom, a híres szakács és ismert gyűjtő, Szathmáry Lajos felajánlotta megvételre az ő régi térképeit. Ezt természetesen készséggel meg is vásároltam egy komoly összegért, még 1996 előtt.
Az Itáliában összegyűjtött, majd onnan átmentett térképhungarikákat ezt követően felszámoltam. És hogy az ország se maradjon ki a jóból, az extrém ritka, pótolhatatlan lapokat önköltségi áron az OSzK-nak adtam át. Közte volt egy 1522 körül kiadott Hungária is, melynek egyetlen ismert példánya 1945-ben Berlinben elégett. A második példány felfedezése térképtörténetünk piros betűs napjaként aposztrofálható.
Majd nyugodt, boldog évek következtek egészen 2012-ig, mikor is hazai „terminátorok” jóvoltából elkezdődött a besározásom. Hamis vádak, konspiráció, hálófeszítések, betörés stb. Ám mivel jelen katalógusnak nem tiszte az említett sztori tárgyalása, így azt életem egyéb történeteivel együtt, a készülő „Műkincsvadász” című könyvben tervezem közreadni.

A jelen

A mappák mellet egy másik szenvedélyem is volt, méghozzá a fegyverek. Az engedéllyel tartott 9 mm-es Berettám biztonságot adott, a falakra akasztott míves, régi fegyvereim pedig vizuális élményt nyújtottak. Érdeklődésem a török kortól a millenniumig terjedt. Nem az ásatag, földből előkerült rozsdás vasak, vagy a rendszeresített militária vonzott, hanem az egyedi készítésű, különlegesen kidolgozott oldalfegyverek. A főurak, arisztokraták elbitangolt holmijai.
Ez akkor vett nagyobb lendületet, mikor 2005 elején egy másik „megszállott”, Rolkó Pista eladta nekem keleti fegyvergyűjteményének még megmaradt, nagyobb részét. A neves kecskeméti harcművész, Máday Norbert javasolta megvételüket.
Ezt követően hajdan volt agák, janicsárok és magyar főurak, főtisztek gyilokjaival kezdtem vadul „tapétázni” otthonomat. Vásároltam a Sotheby’s-nél, a Hermann Historica-nál, az olasz Czerny-nél, a párizsi Drouot-nál, de a BÁV, a Polgár, a Nagyházi, valamint a Moró Antik se maradt ki. Így a Rolkótól szerzett anyag hamarosan a sokszorosára duzzadt.
A fő csapásirány továbbra is a Kelet maradt, ami jó befektetésnek bizonyult, ugyanis a módos orosz és arab gyűjtők fokozott érdeklődése következtében a jó szablyák ára az egekbe szökött. Beköszöntött az „oszmánia”. Akadtak persze sérült darabok is, de ezeket nagy szakértelemmel rendelkező restaurátoraim helyrehozták.
Húsz év alatt ezt a gyűjteményt összeszedni gigászi munka volt. Sokan mondhatják, hogy „Ó, csak pénz kérdése”. Ez igaz is, de a magot kiválogatni az ocsú közül sem mellékes. A harmadik kritérium pedig a szerencse volt, amely segített. Mert ezek a vasak megtaláltak. Mint a könyveknek, nekik is megvan a maguk sorsa.
Fogynak a jó műtárgyak. Elmúlt az az idő, mikor Hatvany Lajos vagy Déri Frigyes, odaát pedig gr. Nepomuk Wilczek vagy Frederic Spitzer „eszement” darabokat szedtek össze. Ma ez sokkal, de sokkal nehezebb. A kvalitásos tárgyak jobbára múzeumokban (nagy részük, mint tetszhalott, azok raktáraiban) találhatók. Nekünk magángyűjtőknek a „lerágott csont” maradt, és a helyzet egyre romlik.
Éppen ezért tartottam fontosnak, hogy az éveken át tezaurált régi fegyvereimet ebben a könyvben bemutassam. A magángyűjtőket sokszor éri az a vád, hogy anyaguk elzárva található és csak a tulajdonosuk örömét szolgálja. Ennek cáfolataként született meg ez a mű, ez az „időkapszula”. Egyfajta üzenet az utókornak, hogy miként is nézett ki egy magyarországi fegyvergyűjtemény a XXI. század elején.
Mikor ezt az ötletet felvetettem az általam nagyra becsült szakírónak, Kovács S. Tibornak, ő csak annyit mondott: „Nyomokat kell hagyni…” Ez inspirált engem. A célom az volt, hogy olvasmányos, ismeretterjesztő is legyen ez a mű, és ne csak olyan, amely száraz és unalmas méretismertetéseknél leragad. Hasonló érzés motivált annak idején a D. H. megírásakor is.

*

Kirabolt ország vagyunk. A hazai fegyvergyűjteményekre a múltban, de a közelmúltban is nehéz idők jártak. Mind a megtorlások, mind a félelem, mind az emberi butaság rendet vágott történelmi fegyvereink között. Erdélyben például alig bukkantam komoly anyagra, mert azokat az istenadta nép éjjelente a folyókba hányta vagy elásta. Lett légyen az egyszerű szurony, avagy míves pisztoly. Volt „szerencsém” látni olyan XVII. századi, hajdan ezüstveretes oszmán szablya maradványát, melynek damaszkolt pengéjéből dinszóölő kést fabrikáltak. Párját a karlsruhei múzeum vitrinjében őrzik.

A felségárulási perek kapcsán (Zrínyi, Nádasdy, Frangepán) az osztrákok társzekerekkel vitték Bécsbe, amit csak lehetett. Majd azok nemesfém tartozékait jobbára letépték és beolvasztották a kincstár javára. Egy részük csak azért maradt meg, mert a ráküldött katonának (legyen az főtiszt vagy zsoldos) megtetszett és haza-, illetve kótyavetyére vitte.
Példának okáért a bécsi udvar parancsára 1671-ben a Nádasdy javak összeírásakor a császári hivatalnokok nyolc kötetre való műkincset regisztráltak.
Az 1848-49-es szabadságharc után Világosnál, majd az azt követő statárium következtében sok fegyver semmisült meg. Macchio tábornok a pesti kerület császári parancsnoka a Magyar Nemzeti Múzeum arzenálját dézsmálta meg 1850-ben.
Az 1920-as trianoni diktátum szintén óriási pusztítást okozott mind az állami, mind a magán gyűjteményekben.
A körmendi Batthyány műkincsek nagy része ebek harmincadjára került 1945-ben. Szerencsére néhány relikvia megúszta az esztelen pusztítást, hála a tulajdonosoknak, akik a vérzivataros időkben nem hagyták elkallódni ezeket a pótolhatatlan tárgyakat. Az így megmenekült, vagy széthordott, elveszített ereklyék után nyomoztam, nem egyszer sikerrel. Ismert volt a feladat, mert leltem én már meg elveszettnek hitt térképet 500 év után is.
Bizonyára több olyan tárgy is található ebben a katalógusban, melyet a múltban elkoboztak, vagy kihalt családok kastélyaiból keltek vándorútra. Ezekre rábukkanni, majd visszahozni feladatommá vált. Egy megrögzött gyűjtő szívós munkával próbálja összeszedni az elveszett műtárgyakat a világ árverésein, melyek időről időre felbukkannak. Például Andrássy Leopold kardja Caenben, majd ugyanez Czernynél, vagy az Esterházy-féle szarvasgyilok Nizzában, amelyekről sajnos lemaradtam.
Igyekeztem olyan tárgyakra szert tenni, amelyek köthetőek valamilyen illusztris személyhez. Az itt látható fegyvereknek csak egy töredéke származik a „csonka” Magyarországról. Más részük az elcsatolt területekről, nagyobb részben pedig Nyugat-Európában került elő. Szerencsére nyelvi problémáim sem voltak, mert németül, olaszul és franciául beszélek. Az USA-ból viszont semmit sem szereztem, pedig lett volna kínálat szép számmal. Sajnálatos módon azonban törvényeink horrorisztikus vámot és áfát vetnek ki az Európai Unión kívülről érkező tárgyakra. Így a tengeren túli kínálatot fájó szívvel ugyan, de el kellet felejtenem. Ennek ellenére a fegyverek megtalálása és azonosítása sikerélmény volt. Ebben segített Nagy Iván könyve, valamint a Nemzeti Portrétár adatbázisa.

Kezdetben a pisztolyok és puskák érdekeltek jobban, majd pedig az „armes blanches”, azaz a hideg fegyverek. Vonzott a terület, mert ezek a vasak két sajátosságot is ötvöznek magukban. Egyrészt csodálatos művészeti alkotások, másrészt a hajdani tulajdonosok sorsa is függött tőlük. A tűzben születéstől vér és misztikum tapadt hozzájuk. Néhányukat valamiféle titokzatos erő lengi körül. Nem véletlen fűződik legenda Attila kardjához, El Cid „La Tizona”-jához, Arthur király „Excalibur”-jához, vagy nagy Károly „Joyeuse”-ához. Japánban például a legértékesebb kardokat több generáción keresztül őrizték, és vallásos tisztelet övezte őket. A legöregebb kardokban a hagyomány szerint a szamuráj lelke lakott. Ezek voltak az ún. katsujinkenek.

A régi fegyvereknek nagy a felvevőpiaca és a gyűjtőtábora. Köztük olyan hírességek is akadnak, mint Alain Delon és Vlagyimir Putyin. Utóbbi úrnak 2016-ban a bahreini uralkodó, II. Hamad Szocsiban egy damaszkuszi acélból készített kardot ajándékozott.
Árveréseken egy-egy jó tárgy birtoklásáért keményen meg kell küzdeni, s mélyen a zsebbe kell nyúlni. Példa erre Bonaparte Napóleon szablyája, melyet mint első konzul viselt Marengónál. 2007-ben ezt a relikviát az Osenat-nál 4,8 millió euróért ütötték le, Fontainebleauban.
A párizsi Drouot-cég egy igazi lelőhely. Naponta 5-6 olyan árverést rendeznek, mint a nagy budapesti aukciósházak évente kétszer. Ezzel nem degradálni szeretném szép fővárosunk lehetőségeit, csupán illusztrálni egy kifosztott ország és egy jóléti társadalom közti különbséget.
Sokszor az aukciósházak sem ismerik fel, hogy mi „esett be” hozzájuk, majd egy nagy licitharc után szembesülnek a valósággal. Példa erre a lausannei Dogny cég esete, mikor 2015-ben 200 CHF-re esztimáltak egy tok nélküli, XVI. századi török szablyát. Aztán csodálkoztak, hogy ötvenszereséért ment el. Egy másik, nagyobb vetélkedés a párizsi Drouot-nál történt, ugyancsak 2015-ben. Ekkor 1000 euróról indították I. Sándor orosz cár nem túl jó állapotú, rozsdásodó puskáját. A szentpétervári ritkaság végül 30 000 euróért találta meg új gazdáját. Nem hinném, hogy a vevő hibázott volna…
Egy-egy jelentős, muzeális fegyverért az utóbbi időben sokszor irreálisnak tűnő anyagi áldozatot is képes voltam meghozni, hogy növeljem a kollekcióm kvalitását.
Nyitott szemmel kell járnunk, mert amik mellett ma elmegyünk, azok néhány száz év múlva már megbecsült műtárgyak lesznek, figyelembe véve a műkereskedelem dinamikáját, ami különösen a régi fegyverek piacán volt érzékelhető már eddig is.

„Ne nézz furán, ez itt Turán.”

Igazán az oszmán fegyverek vonzottak. Miért is? A válasz nehéz, mert belülről fakad. Egy magyart természetszerűleg inspirál a „mesés Kelet”. Tetszik a formavilág, a stílus, a pompa, s talán a génjeimbe is kódolták, mivel mi sem Nyugatról jöttünk. A törököt sokan a pusztító képében látják, hiszen Mohácsnál az ország színe-java elveszett. Ám a dolgot annak realitásában kell vizsgálni.
Jól tudjuk, hogy a másik, a császári oldal is igen tüskés volt. Lásd Giorgio Bastát, a félig albán, félig olasz zsoldos vezért, aki a rendcsinálás ürügyén évekig garázdálkodott Erdélyben. De a török nem csak pusztított, hanem épített is nálunk. Két kultúra, két szemlélet és vallás csapott össze a Kárpát-medencében. Ez bizony sok nyűggel is járt. De a behódolt területeken, amikor már normalizálódott az élet, a kultúrájuk sok jót is átörökített. S itt nem csak Gülbaba rózsáira gondolok.
A turkológus Sudár Balázs kitűnően fogalmazta meg: „a mai napig szeretjük a török művészetet, mert értjük, érezzük benne a sajátunkat.” A rokonságunk több mint ezer évre nyúlik vissza. Ezt érezhettem meg én is, mikor elkezdtem gyűjteni a míves és félelmetes oszmán vasakat. IV. Béla tudatosan nyújtott menedéket, s fogadta be az eurázsiai török törzset, a kunokat. Köztudott, hogy II. Mehmed (a hódító) szultán Mátyás királyt „kedves öcsém”-nek nevezte végrendeletében.
Egy török történész, bizonyos Hayrullah Yigitbasi tollából ismerjük, hogy a hódoltság korában rokonságtudat élt a török katonákban. A kazah, türkmén és török hagyományban máig él a magyarokkal való testvériség legendája. Úgy tudják, hogy Nyugaton van egy rokon nép; Attila unokái, akik keresztény hitre tértek. Nekik sohasem volt kérdéses a török-magyar rokonság.
„Azért élhetünk itt, mert ők itt voltak” – mondta Vass Péter a szigetvári ünnepségen, annak apropójából, hogy 328 éve foglaltuk vissza a várat. A 150 év török hódoltság után gazdag politikai, kulturális kapcsolatrendszer jött létre országaink között. A Rákóczi-szabadságharc után, a fejedelemmel együtt számos magyar talált oltalmat náluk. Ugyanez megtörtént 1849 után is Abdul-Medzsid szultán jóvoltából. Az sem lehet véletlen, hogy a magyar főurak és nemesek törökös formájú fegyverekkel parádéztak egészen a 19. század végéig. A millennium idején zömmel ilyen szablyák, és samsirok voltak divatban. Ez alól Liszt Ferenc kardja sem kivétel.
Török források szerint az 1890-es években 3600 magyar vállalt szerepet az ottani állami és hadigépezetben. Egy magyar számára karrier volt török földre menni. Ma ennek a fordítottját látjuk.

Megjegyezni kívánom, hogy az oszmán és indo-perzsa fegyvereken található inkruszált szövegek megfejtésére az utolsó pillanatban találtam csak hozzáértő szakembert. Ennek ellenére maradt még néhány sötét folt. Mert mekkora iszlám tudományokban való jártasság kell ahhoz, hogy valaki fel tudja oldani ezeket a paleográf, nagyon bonyolult, arabul és perzsául írt szövegeket, amelyek a nyelvjárások tekintetében is eltérőek voltak.

Utóirat

Az elmúlt 70 évben ellenségeink sikerrel eltakarították a történelmi arisztokráciánkat. Most pedig már a nemzeti öntudatunk is veszélyben forog. A könyv lapjain látott fegyverekben tovább él a múlt egy-egy vasba merevedett pillanata, ami miatt nem kell szégyenkeznünk. Ezekre a relikviákra az utókornak szüksége lesz, mert tanúi annak a kornak, amikor a magyar még emelt fővel járt.
Sinkó Katalin művészettörténész Elischer Gyuláról szóló írása jut eszembe: „A gyűjtemény egy ember szellemi portréjának lenyomata. A gyűjtemények többsége előbb-utóbb felbomlik, anyaga szétszóródik. Aztán a jövő kutatói vért izzadva dolgoznak majd azon, hogy a gyűjtő életútját, tevékenységét, habitusát puzzlehoz hasonló módon összerakják, és hogy az elfeledett gyűjteményt rekonstruálják.” A katalógussal ehhez nyújtanék segítséget, még mielőtt ez az anyag is szétszóródik.
Aki kezébe veszi majd ezt a művet, lappangó műtárgyakkal találkozik a gótikától kezdve egészen a romantikáig. Mert az itt elemzett ötszáz év több mint 200 kivételes militáriáját máig az ismeretlenség homálya fedte.
Térképgyűjteményemtől anno azért váltam meg, mert már nem lehetett jelentősen bővíteni. Fegyvereimtől pedig azért válok meg, mert életem lemezének már a B oldala forog. S nyugodtabb lennék, ha egyben, és jó helyen tudnám. Ez a kollekció belátható időn belül eladásra kerül, és lehet, hogy most itt látható utoljára együtt.
E kissé vitriolos, rendhagyó, „újságírós” előszó után a könyv lapjain gyűjteményem legjavát igyekszem közkinccsé tenni.

Szathmáry Tibor